Így ragadtunk (majdnem) Dél-Amerika legszegényebb országában 2. rész

Az első részt itt olvashatod.

Miután átszáguldva fél Bolívián megérkeztünk a la paz-i reptérre éjjel fél 12-kor, a teljes karantén bevezetése előtt, gyorsan kinyitottuk a sátrat, bemásztunk és reménykedtünk, hogy reggelre lesznek hírek egy mentesítő járatról.

Élet a reptéren

Másnap reggeli után nagy optimistán ki is pakoltunk a kocsiból, mindent be a hátizsákjainkba, és izgatottan vártuk a fejleményeket. Azonban az EU-s egyeztetés csak nem akart haladni. Közben kiderült, hogy a reptér bár hivatalosan be van zárva, azért be lehet menni mosdóba, wifi is van és telefonokat is tudunk bent tölteni. A rendőrök és katonák már kezdtek ismerni minket, nem problémáztak a helyzetünkön, mindenki kedves volt, harmadik nap már a laktanyán tusoltunk. 😀 Piacra reggel 7 és dél között el lehetett menni, gázunk is volt még a kis kempingfőzőnkben, sőt még akadt néhány, még Peruban vásárolt konzervünk is! Úgyhogy egészen jó dolgunk volt a lehetőségekhez képest. Egyik nap még egy helyi tv is készített velünk interjút. 😀 Ha megtalálom, kiposztoljuk, de valószínűleg végül nem adták le. Persze az éjszakák meglehetősen hidegek voltak így 4050 méteren, de napközben jó idő volt.

A második nap arra lettünk figyelmesek, hogy egy taxi kitesz a reptér előtt két külföldi utast! Gyorsan le is támadtuk őket, hátha nekik van használható információjuk. Kiderült, hogy izraeli turisták, akik három másik társukkal együtt fognak aznap délután egy kisgéppel Santa Cruzba repülni, onnan tovább Brazíliába, ahonnan még haza tudnak jutni. Megadták a szervező számát is, amit azonnal továbbítottunk a magyar konzulnak. Beindult a diplomáciai egyeztetés arról, hogy vajon minket is fel tudnak-e tenni arra gépre. Sajnos azonban az ötszemélyes gép már tele volt. Másnap is indult egy gép, az sem jött össze, maradt a várakozás. Közben hírt kaptunk egy esetleges német járatról is, de arra meg csak német állampolgárok, vagy németországban élő európai állampolgárok jelentkezhettek. Itt már kezdtünk kicsit idegeskedni. Ha más országnak sikerül, nekünk miért nem?

Végül meguntuk a semmittevést, muszáj volt a saját kezünkbe venni az ügyet. Továbbra sem voltak jó hírek az EU-s egyeztetésről, így elkezdtem chartert keresni, hogy legalább Brazíliába átjussunk. Írtam egy helyi légitársaságnak, akikről tudtam, hogy vannak chartergépeik, megkerestem a főnökeimet, hátha tudnak segíteni, illetve elküldtem egy üzenetet az izraeli gépek szervezőjének. Ekkor még nem tudtam, hogy ő a brazíliai izraeli konzul. Végül az ő segítsége kellett a megoldáshoz. Bár eleinte nem sok jóval biztatott, végül nem hagyta nyugodni az ügyünk, és másnap reggel felhívott. 20%-os esélyt jósolva a kimenekítésünknek megígérte, hogy megpróbál segíteni. Végig rendkívül kedves volt, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, nagyon szívén viselte a sorsunkat így ismeretlenül is.

Aznap aztán egy másik lehetőség is felmerült, egy francia mentesítő járat formájában Santa Cruz – Párizs útvonalon. Mivel azonban Santa Cruzig még el kellett jutnunk, a követség elkezdett közlekedési engedélyt intézni nekünk. Ebben elég sok volt a bizonytalanság, de örültünk ennek az opciónak is. Még vártunk a fejleményekre, amikor délután visszahívott az izraeli konzul, hogy másnap reggel 5.30-kor indul egy Hercules gép (ekkor még nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent, de sejtettem, hogy nem egy szokványos repülőről beszélgetünk) a szomszédos katonai reptérről, amire felférünk, legyünk indulásra készen hajnalra. Nem igazán volt meleg aznap, de azért kicsit leizzadtam a beszélgetés közben. Elég rizikósnak tűnt a dolog, főleg hogy aznap este szigorítottak a kijárási korlátozásokon, a katonai reptér meg egy jó 10 perces autóútra volt. Meg hát eleve: katonai reptér?? Persze izgalmasan hangzott, meg örültünk, hogy végre közel vagyunk a megoldáshoz. Összepakoltuk a maradék cuccainkat, elintéztük, hogy az autónak legyen helye (egy reptéri dolgozó felajánlotta a segítéségét a tárolásban), aztán próbáltunk aludni.

A legfrissebb rendelkezés a kormánytól egyébként az volt, hogy személyiigazolvány-szám alapján léphettek az utcára az emberek: hétfőn az 1 és 2-re végződő számúak, kedden a 3 és 4, és így tovább, hétvégén pedig senki sehova.

A hadművelet

Nyilván aludni nem igazán sikerült, aztán hajnal 1 körül rezgett is a telefonom, üzenet egy brazil ezredestől! Megadta, hogy hol van pontosan a légibázis bejárata, ahova mennünk kell. Kicsit még egyeztettünk, aztán három körül közölte, hogy akkor jó lenne, ha most azonnal indulnánk is. Miközben átvágtunk a kihalt, sötét utcákon, azt vártam, hogy mikor jelenik meg mögöttünk szirénázva egy rendőrautó, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Sőt, egy helyen még meg is kellett kérdezzük az irányt. A kiskatonák annyira meglepődtek a külföldi rendszámú autóból kipattanó gringó láttán, hogy készségesen útbaigazítottak. Közben az ezredes is megosztotta online a pontos koordinátákat, így már gyorsan odaértünk. A bejáratnál felvették az adatainkat, majd követtük az ezredes autóját a repülőgépekig. Kicsit úgy éreztük magunkat, mintha épp szökésben lennénk az országból. A reptéri dolgozó végül nem jött utánunk az autóért, így az most a katonaságnál várja, hogy kinyissák a határokat, és átjuttassuk valahogy Chilébe.

Aztán megláttuk A HERCULEST. Az az igazi filmbeli, hátul lenyíló ajtós, propelleres katonai csapatszállító gép. Ekkor még nem mehettünk közelebb, 1,5-2 óra várakozás következett. Hamarosan befutott nagyjából 10 brazil állampolgár is. Közben a csomagjainkat sorbaállították a talajon és végigküldtek rajtuk egy bombakereső kutyát, ez volt a biztonsági ellenőrzés.

Beszállás előtt aztán lázmérés következett, valamint végigfújtak minket fertőtlenítővel. Majd mindenki felsétált a hátsó ajtón és elhelyezkedett. A székezés sem a megszokott volt, a törzshöz képest párhuzamosan helyezkedtek el a padok. Csak ámultunk-bámultunk, ilyet eddig tényleg csak filmben láttunk. Szerencsére az elsők közt szálltam be, így sikerült ablakhoz ülni. 1,5 óra repülés következett Santa Cruzig, ahol készpénzben befizettük a reptéri illetéket és hivatalosan is kiléptünk az országból. Itt szálltak még fel utasok, többek között a pár napja megismert izraeli turisták, akiknek köszönhettük gyakorlatilag az egész utat. Mindenhol nagy fegyelem volt, tartani kellett a 1,5-2 méter távolságot, kérték a maszkot/sálat és többször is mértek lázat. (Ehhez képest pár nappal később Londonban meglepve tapasztaltuk mindezen intézkedések TELJES hiányát.)

Santa Cruz után aztán már meg sem álltunk Sao Paulóig. Ez még egy 3,5 órás utat jelentett. Közben volt némi turbulencia, természetesen ez is más érzés volt, mint egy hagyományos utasszállítón, kicsit ijesztőbbnek tűnt. Egyébként viszonylag sima volt az út, de azért egy transzatlanti repülést nem biztos, hogy vállalnék egy ilyen géppel 🙂

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Úton haza

Sao Paulóban aztán megvettük két nappal későbbre a hazafele jegyet és kerestünk egy szállodát a reptér közelében. Ekkor már több magyar konzullal is kapcsolatban voltam, többek között a brazíliaival is. Az ő tanácsára végül szinte ki sem mozdultunk a szállodából. Közben felröppent egy hír, hogy a legújabb tisztifőorvosi határozat megtiltja polgári légijármű Magyarország területére történő belépését, ami okozott még némi izgalmat, de végül úgy tudom, ezt visszavonták. Két nappal később rendben kiértünk a reptérre, feladtuk a csomagokat és már kicsit megnyugodva megkezdtük utunkat London felé.

Azért út közben még elég érzékeny állapotban voltam, tudva, hogy most véget ért valami csodálatos dolog. Hiába tudjuk legbelül, hogy jó döntést hoztunk, hiszen akár fél évre is kintragadhattunk volna, azért így is nehéz elfogadni, hogy felnőtt életünk eddigi legszabadabb állapotából hirtelen a leginkább bezártba kerültünk. A bizonytalanságról és tehetetlenségről nem is beszélve, de ezt szerintem a világon mindenki átérzi most.

Londonban még 4 óra várakozás következett, de már ki volt írva a pesti járat, ami abszolút jó hír volt, pár óra múlva pedig landoltunk is a Liszt Ferenc Repülőtéren. Itt aztán járványügyi nyilvántartásba kerültünk és ma már szigorú 14 napos karanténunk negyedik napját töltjük a saját lakásunkban. Szerencsére az albérlőnkkel zökkenőmentesen sikerült megoldani a váltást, ő leutazott vidékre még a szigorítás előtt, mi pedig ideiglenesen (vagy végleg?) visszaköltöztünk.

Ezúton is szeretnénk megköszönni a Perui Magyar Nagykövetségnek és az összes résztvevő konzulnak a rengeteg segítséget!