A Salar de Uyuni a Föld legnagyobb és legmagasabban fekvő sósivataga. Többezer évvel ezelőtt egy óriási tó hullámzott a helyén, ami azóta kiszáradt, hatalmas kiterjedésű sómezőt és benne elhelyezkedő szigeteket hagyva maga után. A talajt néhol 120 méter vastagságban borítja a só, amiből évente 25 ezer tonnát bányásznak ki.*
Sokkal inkább aggodalomra ad okot viszont az a tény, hogy alatta található a világ egyik legnagyobb lítiumkészlete, ami az akkumulátorok egyik fő alapanyaga, ezért egyre nagyobb mértékben termelik ki.
A hely, amit mindenkinek látnia kéne
Ezt az egyedülálló élményt szavakkal nehéz leírni, nagyon élveztük. Leginkább csak szájtátva néztünk ki a fejünkből, hihetetlen, hogy ilyen hely létezik a Földön! A végtelen sómező vakító fehérségét és az ég kékjét távolban kirajzolódó vulkánok keretezik.
Eleinte kicsit féltünk rámenni az autóval, mert mélynek tűnt a víz, illetve többféle rémtörténetet is hallottunk másoktól beszakadásról, elakadásról, sőt állítólag olyan is volt, aki nem talált ki időben a sivatagból. Elég hamar megnyugodtunk, hiszen több túraszervező cég is visz be turistákat, a miénkhez hasonló autókkal. 🙂 Azért persze lassan haladtunk és igyekeztünk nem letérni az „útról”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy vannak keréknyomok a sóban, illetve a GPS-en is látszik, hogy merre halad az út. A Salar de Uyuni-ban van néhány épített látványosság is a bejárat közelében: az egyik a Stairway to Heaven, vagyis a Mennybe vezető lépcső fantázianévre hallgató műalkotás, ami tulajdonléppen egy sótéglákból készült lépcső. A másik a 2014-ben létrehozott Dakar emlékmű. Itt még volt néhány turista rajtunk kívül, de eltávolodva a látványosságoktól már alig találkoztunk emberekkel.
Sivatag létére a bolíviai salar meglehetősen változatos. Esős évszak lévén, a sófelszín tetejét néhány centis vízréteg borítja, ami gyönyörűen visszatükrözi az eget és a felhőket. Azonban ez nem jellemző az egész területre, a vizes és a száraz területek váltogatják egymást. Ahol száraz volt a só, ott is többféle mintázattal találkoztunk. Néhol apró tüskéket alkot a só, van, ahol nagy hatszögekben szárad meg, és van, ahol teljesen sima. Bámulatos az egész.
Mégis leginkább a vízzel borított részek fogtak meg minket. Néha tényleg szinte eltűnt a horizont és a távolban összeért a föld az éggel. Az idő tökéletes volt, és bár nem volt árnyék, a szél miatt nem is volt nagyon meleg. A vízréteg is felmelegedett az erős napsütéstől, így nyári ruhában mezítláb mászkálni a sóban is kellemes volt. 🙂 Kivéve, ahol szúrta a talpunkat. 😀 Fontos: jó minőségű napszemüveg erősen ajánlott!
Vadkemping a Salar de Uyuni sósivatagban
Késő délután aztán kinéztünk magunknak egy szigetet, hogy mégse a sivatag közepén éjszakázzunk, ami WC-vel felszerelt lakóautó nélkül nyilvánvaló okokból amúgy sem ajánlott. A szigetnek kijelölt bejárata volt a sáros talajon keresztül, a növényzet pedig nagyrészt óriási kaktuszokból és szárazságtűrő növényekből állt.
Többen éjszakáztak már itt előttünk, ugyanis a viszonylag szélvédett parkolóhelyünk mellett kövekkel körberakott tűzrakóhelyet és tűzifát találtunk. Elsétáltunk a sziget nyugati oldalára naplementét nézni, közben megkövesedett koralldarabokat találtunk az egykori tó partján. Séta közben egyszer csak mozgásra lettünk figyelmesek, a kövek közül két kis dagi csincsilla nézett ránk meglepve. Amint a nap lement, lehűlt az idő, így jólesett a tűz melege. Estére befelhősödött, úgyhogy csillagokat nem láttunk, de reggel a vízzel borított sivatag felett felkelő nap látványa kárpótolt minket.
*forrás: Wikipédia
Innen már hazafele kellett venünk az irányt a COVID miatt, így jutottunk ki a lezárt országból.
Vélemény, hozzászólás?