Bálnales Kaikoura-ban, Új-Zéland

Kaikoura – ez a keleti parti város Új-Zéland déli szigeten ideális célpont a tengeri élővilág tanulmányozására. Egy mély óceáni árok húzódik a partjainál, ami tökéletes helyet biztosít a mélytengeri ragadozóknak, pl. a bálnáknak a vadászatra.

Mi egy hirtelen ötlettől vezérelve nem hajós bálnalesre foglaltunk, hanem kisrepülősre, így a magasból volt szerencsénk megpillantani többszáz delfint és egy hím ámbráscetet. Egy nyolcfős kisgéppel repültünk, így abszolút kiscsoportos volt az élmény, és talán (szeretnénk ezt hinni) kevésbé zavartuk így az állatokat, mint a feléjük közelítő hajók.

Néhány infó az ámbráscetekről

kedvenc eledelük az óriás tintahal, de egyéb tintahallal es halfélével is táplálkoznak

a mélyben ekholokációval tájékozódnak, és így határozzák meg a préda helyzetét is: hangokat bocsátanak ki, és a visszhangra hagyatkoznak

kb. 40 percet töltenek egyszerre a mélyben, ami után kb. 8 percre fel kell úszniuk levegőzni

angol nevét (sperm whale) nem túl tájékozott, 1800-as évekbeli balnavadászoknak köszönheti. Azt hitték ugyanis, hogy a fejükben található sűrű fehér anyagot termelő szerv (ami a tájékozódásban segíti), a hímivarsejteket tároló testrész

sokáig emiatt az anyag (bálnaolaj) miatt vadászták. Lámpaolajhoz, gyertyákhoz, szappanhoz használták, de ezzel tették vízhatlanná anyagokat, illetve gyógyszerészetben is használt volt. Az ámbrát, ami az emésztőrendszerben kiválasztódó melléktermék, parfümkészítéshez használták.

Az európaiak érkezése után, a 18-19.század folyamán nagy üzlet volt a bálna- és fókavadászat. 1978 óta illegális Új-Zélandon a bálnavadászat, de a populáció még ma is regenerálódik. Az állatok védelmet élveznek a partok körül (Marine Mammals Protection Act), az ország képviselői pedig rendszeresen résztvesznek nemzetközi, vadászatellenes eseményeken, és támogatják a globalis tiltást.

A repülésről:

Rendkívül izgatottan érkeztünk a kis, városszéli reptérre. Egy rövid fejtágítás az óceáni árokról és az állatokról, és már a gépen találtuk magunkat. A kerekek elrugaszkodtak az aszfalttól, és a szikrázó napsütésben a levegőbe emelkedtünk, majd ráfordultunk a türkizkék óceánra. Már itt gyönyörű volt a látvány, ahogy a zöldellő dombok találkoznak a vízzel, közrefogva a kanyargó országutat.

Na de hogy találtuk meg a bálnát?

A nap folyamán a bálnák nagyjábol ugyanazon a helyen bukkannak fel, így a szolgáltatók tudják, merre kell őket keresni. A vízfelszínen és a mélyben töltött időből pedig kb. kiszámítható, hogy mikor érdemes indulni. Garancia nincs, de a legtöbbször felbukkannak az állatok a repülés során. A hajós-, repülős- és helikopteres cégek tartják egymással a kapcsolatot, így ha valamelyikük meglátja a bálnát, garantálható, hogy pár percen belül megérkezik a többi jarmű is.

Összesen 40 percet voltunk a levegőben, és miután a bálna lemerült, még belefért egy kis sétarepülés is a fantasztikus partvonal felett. Kaikourát nagyban érintette egy néhány éve történt földrengés, ennek a nyomai ma is láthatók.

149 NZD-t (35.000 huf) fizettünk fejenként.

Az Air Kaikoura egy not for profit szervezet. Tulajdonképpen egy repülőklub, ahol pilótaleckéket lehet venni, es kiegészítésként foglalkoznak bálnalessel. Így a kiegészítő bevétel miatt a helyi fiatalok kedvező áron tanulhatnak repülni.

Érzékeny gyomrúaknak ezt a programot csak gyógyszerrel ajánlom. A kolumbiai éjszakai buszutunk óta nem voltam ilyen rosszul jarművön. A folyamatos bedöntve körözés, hogy mindenki jó lássa az alattunk úszó állatokat, teljesen kikészített. Utólag azt mondom, hogy így is megérte, és a reggelim is megvárta a landolást, csak utána láttam viszont.