2019 decemberében 2 hetet töltöttünk Ecuador egyik őslakos közösségénél. Angolt tanítani mentünk, végül rengeteg érdekes élménnyel távoztunk. Azt hiszem, az egész út alatt itt ütköztek ki leginkább a kulturális különbségek. Nem mindig volt egyszerű dolgunk, de nem bántuk meg.
A kezdetek
De hogyan is jutott ilyen eszünkbe? Nos, az igazság az, hogy ők kerestek meg minket. Még indulás előtt beregisztráltunk a workaway.info oldalra, ami az önkéntes munkát kínálók és vállalók gyűjtőhelye. Legtöbbször a munkádért cserébe szállást és/vagy ellátást kapsz. A feladatok és a munkaidő változó lehet, mindig érdemes átolvasni az egész szöveget, ezután felvenni a kapcsolatot a hosttal. Ezen az oldalon keresztül dolgoztunk Kolumbiában, Guatapében is a motoros cégnél.
Szóval itt írt ránk egyik nap Alex, egy őslakos srác, hogy szeretnék a faluban beindítani az angoltanítást a gyerekek számára, ehhez keres önkénteseket. A leírás alapján szállást és ellátást biztosítottak volna a napi néhány óra angolozásért cserébe. Mivel mindenképp szerettem volna egy helyi közösségnél hosszabb-rövidebb időt eltölteni, tetszett a dolog. Viszont tanítási tapasztalatunk nem volt, így visszaírtunk, hogy bár beszélünk angolul, tanítani nem biztos, hogy tudnánk, de egyéb kerti-, vagy ház körüli munkákban szívesen segítünk. Meg is beszéltük, hogy így is várnak minket Kolumbia után.
Ez a közösség az Achuar törzs tagja. Nincsenek teljesen elzárva a külvilágtól, vannak köztük többen, akik a városban dolgoznak és tanulnak. Mélyebben az esőerdőben léteznek olyan közösségek, akiknek nincs kapcsolatuk a városokkal és ahova csak kisrepülővel lehet eljutni.
Viszont mi voltunk az első önkéntesek, akiket fogadtak.
A komfortzónán túl
El is érkezett a nagy nap, Puyóból, az őslakosok területeihez legközelebb eső nagyvárosból indultunk egy négyórás buszútra. Előtte bevásároltunk néhány dolgot, felfújható kempingmatracot a földön alváshoz, szúnyoghálót, némi tartós élelmiszert, papírt-ceruzát a gyerekeknek. Alex jött velünk, mert neki volt munkája a városban is. Miután lekászálódtunk a buszról az összes csomagunkkal együtt, még egy jó 20 perces séta várt ránk a párás melegben a dzsungelen át, mire a faluhoz értünk.
Ott már vártak ránk páran, volt egy kis üdvözlés. Majd elkezdték megvitatni, hogy akkor hogy fogják megoldani az elszállásolásunkat és étkeztetésünket, és hány angolórát kell tartanunk naponta. Mindezt achuar nyelven tették, de érezhető volt, hogy mi vagyunk a téma, illetve Alex néha fordított spanyolra. Időnként kicsit úgy éreztük, mintha nem is akarták volna mindannyian, hogy ott legyünk és problémát jelentett volna a mit fogunk enni/hol fogunk lakni kérdés, ami fura volt a megbeszéltekhez képest.
Végül az első két éjszakát Alex faházában töltöttük, akiről közben kiderült, hogy van felesége és egy egyéves kislánya, és velük lakik a falu nagymamája is. Végülis tűrhető volt a helyzet, ledobtuk a matracainkat és feltettük a szúnyoghálót (ami a leghasznosabb felszerelésnek bizonyult ezen a vidéken).
Aztán egyszer csak a ház egyik sarkában megláttam egy tenyérnyi tarantullát. Persze gondoltam, hogy ez a két hét nem lesz egy leányálom, és normál esetben a pókoktól sem félek, de aznap éjjel nem sokat aludtam. Forgolódtam a szúnyogháló alatt és ellenőríztem, hogy mindenhol jól alátűrtük-e a matracnak. 😀 Bár a helyiek szerint a pók nem volt mérges, ez nem nyugtatott meg.
Más félelmetes élőlény nem volt szerencsére a házak környékén. Persze csótányok és mindenféle repülő rovar (főleg este) előfordultak, de ezeket hamar megszoktuk. A házak magasított lábazaton álltak, alattuk éjszakázott a baromfihadsereg, akik így sok ízeltlábút megettek, sokszor láttuk, ahogy a tyúk kergeti a csótányt. A szúnyoghoz hasonló, de annál kisebb vérszívók viszont megkeserítették az életünket. Az első napokban folyton flip-flopban és rövidnadrágban mászkáltunk, aztán azt vettük észre, hogy őrülten viszket a lábfejünk, volt, hogy véresre vakartuk. Egy csípés kb. egy hétig kínzott minket. A szúnyogtól eltérően, ezt a csípést nem lehet érszrevenni, csak utólag. Hamar rászoktunk a hosszúnadrág-zárt cipő kombóra 30 fokban is.
A többi éjszakát aztán már egy saját faházikóban töltöttük, amit eredetileg raktárnak használtak, de kipakoltak belőle.
Nagyon komfortzónán kívüli dolog volt még a fürdőszoba kérdése is. Még indulás előtt kérdeztük Alexet, hogy van-e fürdő. Rávágta, hogy van. Persze nézőpont kérdése, hogy mit értünk fürdő alatt. 😀 Minden házhoz tartozott egy kerti csap. Itt végezték a mosást, mosogatást és fürdést is. Meglepő módon a csapból ivóvíz folyt, ami vezetéken érkezik a városból a magasan levő tárolókba, így ha nincs nyomás, víz akkor is van. Azért mi biztosra mentünk és inkább megtisztítottuk ivás előtt a vizet SteriPen-ünkkel (az utazás alatt használt víztisztítókról itt írtam). A WC pedig? Gondolom ezek után nem meglepő, hogy az sem volt, mindenki az erdőben végezte folyó ügyeit.
Az egyik háznál volt viszont wifi, ami teljesen váratlanul ért minket. Mielőtt elindultunk ide, jeleztük az otthoniaknak, hogy akkor most két hétig nem nagyon tudunk kommunikálni, de szerencsére nem így lett. Igaz, ha esett az eső, akkor nem működött a net, és annyira spóroltak vele, hogy ki-be kapcsolgatták, de nagy segítség volt. Többek között azért is, mert pont beleesett a karácsony ebbe az időszakba, így jólesett egy-egy videóhívás haza. Persze ilyenkor nyálcsorgatva nézegethettük a családunk roskadásig pakolt asztaláról és a karácsonyi menüről a képeket, míg nekünk be kellett érni egy kis babos rizzsel ebédre. 😀 Illetve tudtunk a gyerekeknek angol gyerekdalokat letölteni, időjárást nézni és a tanításhoz nálunk sokkal jobban értőktől tanácsot kérni.
Étkezések
A kajával kapcsolatban is volt néhány furcsaság. Vittünk magunkkal tartós dolgokat, rizst, babot, lencsét, teát, tonhalkonzervet, zabpelyhet, hogy tudjunk magunknak főzni. Aztán első vacsorára elkérték tőlünk a lencsénket, és megfőzték nekünk a felét rizzsel :D. Persze, érthető, nem mindenhol megy ugyanúgy a vendégek üdvözlése, de azért meglepődtünk. A következő nehézség az volt, hogy akkor hol főzzünk? Minden családnak volt egy faháza, ahol aludtak, és egy nádtetejű kunyhója, ahol főztek.
Viszont, amikor bekéredzkedtünk, hogy akkor mi is főznénk, akkor adtak egy lábost, aztán kivonultak mindannyian. Szóval az első pár nap nem volt egyszerű nekünk és nekik sem szerintem.
Aztán talán a harmadik vagy negyedik napon tartottak egy nagy karácsonyi összejövetelt, ahol a gyerekek ünnepi dalokat énekeltek és közös evés is volt. Itt tudtunk többükkel is beszélgetni végre, nagyon érdeklődőek voltak. Bár mivel a spanyolunk nem volt az igazi, és nekik sem az az első nyelvük, így időnként nyelvi korlátokba ütköztünk.
Viszont a kaja fejedelmi volt, az asztalt banánlevelekkel terítették meg. Bár a lárvákra nem voltam felkészülve egészen :D. Bálint persze megevett vagy hatot belőlük, én maradtam a babos-halas salátánál. Ebéd után pedig a férfiak röplabdázásba kezdtek, ez volt a heti sport. 🙂
Gyümülcsökből viszont annyira finomakat ettünk itt, mint még sehol máshol. Rengeteg mézédes narancs, papaja (amit eddig egyikünk sem tudott megenni, itt meg annyira finom volt, hogy nem tudtunk neki ellenállni), grapefruit, banán és ananász termett akkor. Ezenkívül cukornádból és gyógynövényekből készítettek teát, és kaptunk egy órási babfélét, aminek a magja körül vattacukorszerű, édes gyümölcshús van, magyarul talán fagylaltbabnak hívják.
Ezek bent az erdőben teremnek, ahova keskeny kis ösvényeken jutnak el. A falu környéke be van hálózva ilyen kis csapásokkal, néha úgy éreztük, hogy egyedül meg sem találnánk őket.
A második hétre egyébként sokat javult ez a kajadolog, Alex apósa, aki tanár, a legtöbbször meghívott magukhoz reggelire vagy vacsorára. A legtöbb étkezésük tartalmaz maniókát és főzőbanánt, valamint sok halat és csirkehúst esznek, valamint alkalmanként vadásznak is, így például megkóstoltuk a papagáj- és a vízidisznóhúst is.
Sokszor kerül az asztalra a palmito, avagy pálmarügy, pálmaszív is. Erről még sosem hallottunk előtte, de utánaolvasva kiderült, hogy pl. a francia konyhában is ínyencségnek számít. Ez egy bizonyos pálmának az a kb. 20 cm hosszú része, ami még a törzsön belül van a levelek alatt, tehát tulajdonképpen a rügy része. Nagyon zsenge, picit gombára hasonlít az állaga és az íze, viszont sajnos az egész fát kivágva jutnak hozzá.
Chicha
Ennek a nedűnek egy külön fejezetet kellett szentelnem. A kontinensen több országban is hagyományos italnak számít. Ez egy erjesztett, enyhe alkoholtartalmú ital. Ebben a közösségben a chichát maniókából készítik a nők a hagyományok szerint, vagyis a maniókát aprítják, főzik, majd kevergetés közben elrágcsálnak egy krumplira hasonlító növényt, és nyálukkal együtt beleköpik. Majd hagyják erjedni, végül összejöveteleken és étkezésekkor felszolgálják a férfiaknak. De nem ám pohárban, hanem egy jó nagy levesestálban.
Mivel még ilyenkor is erjedésben van a folyadék, ezért enyhén habzik, és élesztőre emlékeztető, savanykás az íze. A helyi férfiak rengeteget meg tudnak inni belőle, nekünk nem igazán jött be. Viszont nincs visszakozás, ha valamennyit ittál belőle, akkor készségesen újratöltik. Ha pedig túlzottan felhabzik, kézzel kiszedik belőle azt a részt. 🙂 Hát, nem egy mindennapi dolog az biztos. Eleinte reménykedtünk, hogy nem a hagyományos módon készül, de valahol azért sejtettük, hogy ebben bizony nyál is van. Persze ez azt jelenti, hogy a taknyos kislányoktól kezdve a nagymamákig bárki beleköphet. Természetesen én is kipróbáltam. 😀
A tanításról, szemétproblémáról, nem mindennapi halászatról és egy furcsa rituáléról a következő részben írtam.
Vélemény, hozzászólás?