Amikor elkezdtek szállingózni a hírek a koronavírusról, még javában Ecuadorban voltunk. Nagyon sokáig teljesen nyugodtak (naivak) voltunk, hogy Dél-Amerikában a lehető legjobb helyen vagyunk most, nincsenek ázsiaiak, nyoma sincs a vírusnak. Aztán két hónappal később már Cuscóban egy amerikai családdal együtt néztük a híradót, amikor a perui miniszterelnök bejelentette az első esetet. Valamiért még mindig nem idegeskedtünk, hiszen ránk úgysem veszélyes. Heteken belül felgyorsultak az események, pörögtek az utazós facebook-csoportok, a turisták egy része elkezdte elhagyni a kontinenst, esetleges határzárásokról lehetett hallani. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy Bolívia 10 alatti megbetegedésnél lezárja a légteret és kijárási korlátozást vezet be.
Salar de Uyuni és autóproblémák
Bolíviában egyébként nem terveztünk sok időt eltölteni. A legfőbb látnivaló a listánkon a Salar de Uyuni, vagyis a sósivatag volt, innen Argentínába mentünk volna tovább, már javában szerveztük az Iguazu látogatását. La Pazt viszonylag gyorsan, fél nap után elhagytuk, hiszen ekkor már mi sem akartunk zsúfolt helyeken lenni, és egyébként sem rajongunk a nagyvárosokért. Másnap elértük Uyunit. Mielőtt bementünk a sivatagba, egy hotel parkolójában éjszakáztunk és figyeltük a híreket: Argentínában egyre több a fertőzött, az ország bezárta a nemzeti parkjait és reptereit. Az Iguazuról így letettünk és eldöntöttük, hogy az Uyuni után Chile felé indulunk tovább.
Másnap bementünk a sivatagba és 2 fantasztikus napot töltöttünk ott. A végtelen só közepén, egy szigeten éjszakáztunk. Ezt a helyet mindenkinek látnia kéne, hihetetlen, hogy ilyen létezik! Már maga az elképesztő fehérség is bámulatos, de eső után tényleg nehéz leírni a látványt, leginkább csak szájtátva bámultuk. A víz ugyanis megáll a só felszínén, és óriás tükörként viselkedik. Visszatükrözi az eget és a felhőket, néha nehéz volt eldönteni, hogy hol van a horizont. A naplemente és -felkelte szintén gyönyörű látvány. Az élményen rontott kicsit a második nap jelentkező hányós-hasmenős betegség, amit valószínűleg a nem megfelelően felforralt teavíz okozott. Itt merült fel bennem először, hogy talán jobb lenne hazamenni, mert ugye a vírus a legyengült szervezetet támadja, a kiszáradás pedig jó kezdés ehhez.
Természetesen a semmi közepén térerőnk nem volt, egyébként is Dél-Amerikában most először ebben az országban nem vettünk sim-kártyát, mert hát ilyen rövid időre minek. Kifele egy másik kijáraton mentünk, mert innen már a határra szerettünk volna menni. Az ország déli része elég kihalt, kis falvakon vitt át a poros út. Aztán az egyik pihenő után az autó nem indult többet. Egy holdbéli tájon, messze mindentől. Egyetlen autó jött szembe, ő sem tudott segíteni.
Bálint eddig kisebb-nagyobb dolgokat meg tudott javítani, ha kellett, most is próbálkozott, sikertelenül. Nem is tudtuk, hogy mi lehet a gond. Hamarosan elkezdett sötétedni, így az éjszakát az út szélén töltöttük. Én még mindig nem voltam jól, egész nap kekszet ettem kólával. A nagy szél miatt a sátrat nem mertük kinyitni, most először az út során inkább ledöntöttük az üléseket és úgy próbáltunk aludni. Közben valahol sejtettük, hogy haladnunk kéne, mert előfordulhat egy chilei határzár is…
A határon
Másnap aztán jött egy furgon, egy mozgó klinika orvosokkal, akiket megkértünk, hogy vontassanak el a határra. Kis naivan (már megint) azt gondoltuk, hogy ott van egy VÁROS. Szerelő, ATM, bolt, ilyesmi. Nos, nem volt ott SEMMI.
Néhány épület, vám, kamionok, és ennyi. Az autós dokik kevesellték a vontatásért felajánlott utolsó bolivianoinkat, ami nem segített a hangulatunkon. De igazából a java még csak most jött. Elsétáltunk a határra, hogy megtudjuk, beigazolódott, amitől féltünk: nem mehettünk át. Illetve, kimenni kimehettünk volna, és lehet, hogy a chileiek a chilei rendszámú autó miatt kivételt tettek volna, meg amúgyis fél éve nem jártunk Európában, de ha mégsem, akkor a bolíviai oldalon nem engedtek volna vissza. Mindenki mást mondott, de ha 1-2 nappal korábban érkezünk, valószínűleg még jók lettünk volna. Ja és az autó még mindig nem indult. Próbáltunk az ott várakozó kamionosoktól segítséget kérni, jöttek is megnézni, de senki nem tudta megoldani a problémát, és szerelőt vagy trailert sem tudtak hívni. Vissza kellett jutunk Uyuniba, a 170 km-re levő legközelebbi városba. Szerencsére egyszer csak megjelent egy busz a határon, amire felfértünk. Gyorsan összeszedtünk egy éjszakányi cuccot és fájó szívvel magára hagytuk az autót a semmi közepén. Három óra múlva Uyuniban arra érkeztünk meg, hogy este nyolckor kihaltak az utcák, minden zárva és katonák járkálnak mindenfele. Kicsit gyanús volt a dolog. Becsengettünk a kinézett hostelbe, szerencsére a tulaj beengedett minket. Kiderült, hogy délután háromtól kijárási tilalom van, ha megszeged, megbüntetnek. Mivel így nem tudtunk ennivalót venni, kaptunk a tulajtól három zsemlét meg teát, nagyon kedves volt velünk.
Versenyfutás az idővel
Másnap Bálint körbejárta a várost és szerzett egy nagyon drága trailert, de a nagy távolság és a kijárási tilalom miatt csak másnap tudtak visszajönni a városba. (A sofőr felesége neki is csomagolt útravalót, éjjel pedig együtt söröztek a sofőrrel, nem volt olyan rossz dolga 😀 )
Én ezalatt elkezdtem járatokat nézni, illetve felvettem a kapcsolatot a perui magyar konzulátussal. Tőlük értesültünk arról, hogy La Paz már nem indít és nem fogad kereskedelmi járatokat, de az EU országok között szerveződik talán egy mentesítő járat. Ezért azt a tanácsot kaptuk, hogy ha haza akarunk jutni, akkor jó lenne, ha el tudnánk jutni minél hamarabb a fővárosba, de az is opció lehet, ha Uyuniban vészeljük át a következő időszakot.
Bár eleinte felmerült ez a lehetőség bennünk is, végül azért döntöttünk az indulás mellett, mert nem bíztunk benne, hogy rövid időn belül vége lesz a krízisnek. Bolíviáról köztudott, hogy könnyen kialakulnak zavargások, fél évvel ezelőtt még lövöldöztek az utcákon és utakat zártak le, ki tudja, hogy fognak kezelni egy esetleges gazdasági válságot. A karantén máris munkahelyek elvesztését vonta maga után, és ez még csak a kezdet.
A szerelő szerencsére hamar rájött, hogy mi a probléma az autóval (indítómotor), úgy tűnt, sínen vagyunk. Nem számoltunk azonban a latin mañana hozzáállással, azaz minden majd holnap lesz kész. Megbeszéltük, hogy reggel hétre megyünk az autóért, mert el kell indulnunk La Pazba. Nos, hétkor zárva volt a szervíz és a telefont sem vette fel a szerelő, valószínűleg még aludt. Reggeli után visszamentünk, mire azzal a hírrel fogadott minket, hogy nincs alkatrész, a munkatársa épp a városban keresi. Hosszú és stresszes várakozás következett. Közben a rádióban bemondták, hogy éjféltől szigorodik a rendelet, karantént rendeltek el az egész országra, hatig lehet közlekedni az utakon. Az alkatrészünk meg még mindig sehol nem volt. Én ekkor már egy síráson is túl voltam. Majdnem féléves utunk legstresszesebb napja volt ez. Végül délután három körül eszébe jutott az emberünknek, hogy a szervízben egy éve álló Nissanból kiszedje ami nekünk kell. Egy óra múlva mehettünk dolgunkra. A konzulátus nem tudott nekünk engedélyt adni, hogy a tiltás ellenére közlekedjünk, ezért elmentünk megkérdezni a rendőröket. Ők közölték, hogy bár aznap csak hatig mehetünk, másnap reggel öttől haladhatunk tovább, így kicsit megnyugodva útnak is indultunk. Hat körül az egyik város előtt aztán belefutottunk az első katonai ellenőrzőpontba, ahol már az volt a rendelkezés, hogy hatkor mindennek vége, 2 hét karantén vár az országra. Nyilván ezt nem engedhettük meg magunknak, így összeszedve minden spanyolunkat és meggyőzőképességünket, valamint telefonon mutatva az egyetlen nem magyar nyelvű emailt az esetleges járatról az adatainkkal és a konzul aláírásával, sikerült átjutnunk az útlezáráson. A város másik felén aztán kezdődött minden elölről. Végül megkértünk egy magas rangú rendőrnek kinéző embert, aki először is továbbengedett minket, hogy adjon valami igazolást, hogy ne kelljen minden alkalommal magyarázkodni. Erre kézzel megírt nekünk egy papírt, hogy La Pazba kell mennünk a géphez, engedjenek tovább. Több problémánk nem is volt az út folyamán, és 11.30-kor, fél órával a teljes karantén bevezetése előtt megérkeztünk a lezárt reptér parkolójába.
Folytatás itt.
Vélemény, hozzászólás?